Az MTK felnőtt nagypályás női labdarúgó csapata a magyar labdarúgó klubcsapatok utolsó versenyben maradt képviselőjeként lehetőséget biztosított magának arra, hogy a 32-es főtáblán megmérkőzhessen az osztrák női labdarúgás közelmúltjának legjelesebb képviselőjével, a volt tizenkétszeres bajnok, tízszeres kupagyőztes NÖSV Neulengbach együttesével. Magyarországon volt az első mérkőzés, a választott helyszín megnevezésétől tartózkodom.

A szurkolók a csapat közösségi (Facebook) oldalán ódákat zengedeznek a két levente góllal végül 1-2 arányú vereséget szenvedett magyar csapat teljesítményéről. Hozzáteszem, hogy a csapat törzsszurkolóinak viszonylag magas az átlagéletkora, átélhették tehát a magyar női labdarúgás (és nem „foci”) eddigi legsikeresebb évtizedeit – de akkor nyilván ügyet sem vetettek rá. Most összeszokott csapatként járnak ki a mérkőzéseikre, és személyes sértésnek veszik, ha valaki (bárki) „bántani” meri a szemük fényeit. Az írott reakcióik megközelítik, néha kimerítik a személyiségi jogok, a jó hír védelme érdekében hozott rendelkezések megszegését – de bánja a fene, ennyire telik tőlük. Soraikban az objektív módon gondolkodó és megnyilvánuló személyek számát egy kéz három ujján meg lehet számlálni.

Aki elfogulatlanul nézte az FC MTK Hungária – NÖSV Neulengbach női mérkőzést az UEFA Női Bajnokok Ligája sorozaton belül a 16 közé jutásért vívott első mérkőzésen, az rendkívül sok csapat-stratégiai, -taktikai és egyéni hibát állapíthatott meg. A kulcs az volt, hogy az ellenfél megfigyelői nyilván kiemelték, hogy az MTK védői hátulról laposan adogatva, legalább a félvonalig zavartalanul kigurigázva építik fel a támadásaikat – a semmiféle komoly kihívást nem képviselő hazai bajnokikon. Elég volt tehát az osztrák csapat kifogástalan erőnléttel rendelkező csatárainak zavarni a labdakihozatalt, amire a védőknek egyetlen, soha korábban be nem gyakorolt válasza lehetett csak – előrevagdosni a labdákat a Nagy Semmibe. Az MTK kapusának is ez maradt az egyetlen megoldása a védései után, csekély kivételtől eltekintve. Mit is jelent ez? Hát csak annyit, hogy az ellenfél minden befejezett támadása után 50%-nál nagyobb valószínűséggel ismét ők támadhattak, hiszen a kivágott labdák nekik a felállás szerint szembe, nekünk háttal állva jöttek. Az egyszerű megoldást minden kezdő edző tudja: a labdát birtokló saját játékoshoz közelebb álló három-négy társnak egy üres passzsávba kell helyezkednie; a két-három elöl levő csatár soha nem képes az összes ilyen passzsávot lefedni (lásd: Barcelona, férfiak).

Menjünk végig most az egyéni teljesítményeken. Hozzáteszem azonnal, hogy maguk a játékosok pontosan számon tartják az összes hibájukat, néha még túl is dimenzionálják azokat, és sokáig – a következő meccsig – gyötri ez őket. Aki a lista ellen ágálhat, az megint az elfogult „szurkoló”: „Bántják őket, megint!”

Szőcs Réka a kétségkívül hasznos, néha látványos védései mellett szerintem többet tehetett volna mindkét gól megakadályozásáért. Kijönnie nem kellett volna az első gólt megelőző beívelésre, de sajnos semmi nem takarta a fejjel csúsztató csatárt, akinek föl sem kellett ugrania… A második gól előtti lapos beadás elfogásához további hat-nyolc évnyi rutin megléte kellett volna: hová kell helyezkedni és mi az a két megoldás, amire számítani lehet.

Gál Timea végig képes volt nyújtani az itthoni mércével megszokott hibátlan játékát, persze ezúttal ő is nagyrészt csak az előre vagdosás szintjén. Egy döntő hibája azonban – a pörgő labda további útjának rossz kiszámítása – kapott gólt eredményezett. Megismétlem: ezt ő is tudja és azóta is bántja a dolog. Tell Zsófinak legalább nem láttam, hogy döntő hibája lett volna.

Megint kiderült ezen a mérkőzésen, hogy az ezúttal is bal oldali védőt játszó Szabó Zsuzsiban a véltnél sokkal nagyobb potenciál és labdarúgó intelligencia van, ezt a kapufás lövéssel végződő egyéni akciója egyértelműen bizonyítja. Az ő igazi posztja még mindig nem derült ki, de szerintem akár jobb, akár bal oldali kreatív támadó középpályásként vagy szélsőként hasznosabb volna, mint hogy a bajnokikat munkátlan védőként unatkozza végig, és arról a posztról a képességei ellenére soha ne kerüljön a válogatott közelébe sem, és aztán a ritka nemzetközi meccseken rendre hibázzon például saját szöktetése hosszának eldöntésében, ami védő poszton súlyos következménnyel járhat.

Demeter Rékának nem ez volt élete meccse, ráadásul szintén része volt az első kapott gólban. Valamelyik ellenfél-játékos kihozta őt a szabadrúgás beívelése előtt a tizenhatos vonalára, a labdát átívelték felette, és a legjobban fejelő, testi erejét is jól használni képes belső védőnk helyett két középpályásnak kellett (volna) megakadályoznia, hogy az osztrák csatár fejelhessen. Amikor a Mester utasítására előre ment, túl nagy kockázata lett annak, hogy a láthatóan nagyon elfáradt csapatunk a fitt ellenféltől megkapja a harmadik gólt. És mivel a továbbjutás két meccsen dől el, a döntés akkor is egyértelműen hibás volt, ha ezt elkerültük.

A középpályásainkról nem sok jót lehet elmondani. Mivel ők is végig nyomás alatt játszottak, rendkívül pontatlanok voltak, ráadásul olyan helyzetekben is rossz megoldást választottak, amelyeknek nyilvánvaló góllal kellett volna végződniük. Az itthoni bajnokikon legyintenek csak: majd bejön a következő! Itt meg nem igazán volt „következő”.

Nagy Lilit is sokan dicsérték, és a játéka jó is volt, de nem volt sportszerű. Az elején jó két-három alkalommal eljátszotta a Nagyhalált, és azért folytathatta, mert az elsőt a játékvezető benézte. Azután amikor a hátvédje sárgát kapott (jogtalanul), akkor egy-egy társa a következő két-három akciónál „büntetett”. Azok már igazi durva belépők voltak, persze profi módon végrehajtva.

Méry Ritának is olyan szerepkör jutott, amilyen a bajnokikon soha. A kapunak háttal állva, háta mögött egy védővel kellett volna megszelídítenie és megtartania az ívelt labdákat, azok azonban rendre messze pattantak tőle, vagy ha fejjel csúsztatta őket előre felé, akkor üres térbe kerültek, hiszen ő volt a legelső csatár. Gólt gurított, a krónikákban benne lesz. Pádár Anitáról ezen a meccsen még ennyi se mondható el, és számomra egyértelmű a dolog: nemzetközi mérkőzésen jobb, ha mindketten csereként állnak bevetésre készen.

Kaján Zsanett volt a legjobb játékosunk: egyértelműen jól tartotta meg a labdát, pontosan osztogatott, és vállalt egy-az-egyeket is .Ám aki képes arra, amit a gólunk előtt végrehajtott, az nagy valószínűséggel képes volna azt többször is megcsinálni, de legalább próbálkozni, hiszen a nagydarab védők csak a sablont ismerik, a váratlantól azonnal összezavarodnak.

A végére maradt Medgyes Péter. Meggyőződésem, hogy az ő szintjének a csúcsa a magyar bajnoki mezőnyön belüli irányítás, ennél nagyobb feladat megoldására nem képes. A harmadik cserénk elmaradása egyszerűen ostoba balfogás, megmagyarázhatatlan. Nem ismerte fel a csatársor fiatalításának szükségességét, az átigazolási időszakban nem hozott minőségi szintű védőjátékost, hatalmas a káosz a csapatban a kapusok terén is. Egy hatszoros bajnokcsapatnak, ilyen támogatóval, ne telne két-három szuper légiósra? Nevetséges.

Azt már nem is említem, hogy a klubnál senkinek fogalma sincs a közönségkapcsolati vonatkozásokról, azt gondolják, hogy az azonos a Facebook oldal teleharsogásával a nagyszerű eredményekről.

Összefoglalva: bajnokcsapatunk a hazai trónt egyelőre még őrzi, a nemzetközi eredményességének a csúcsa viszont akkor is a BL 32-es táblája, ha a visszavágón csoda történik. Ideje volna egy másik magyar csapatnak is szerencsét próbálnia a BL-ben. Már csak bajnoknak kell lennie idehaza.