Az ember általában akkor folyamodik valamilyen – bármilyen – kérdésben a tanulságok levonásához, amikor mondandójának a végére ért. Igen, ez a helyzet: tizenhárom hónap után, amelyet a magyar felnőtt nagypályás női labdarúgást figyelve eltöltöttem, lezárni szándékozom ezt a korszakot.

Amennyire ennyi idő alatt lehetett, igyekeztem megismerni a főszereplőket, a vezető klubok játékosait. A történet nemcsak hogy róluk szól, hanem ők is írják, hiszen például kapusedző, játékvezető-asszisztens, fegyelmi bizottsági ülnök vagy akár még néző nélkül is vígan elvolna a magyar női futball, nélkülük azonban nem. Megfigyelésem szerint közös bennük a sportág iránti alázat, odaadás, egymás tisztelete, a sportszerű győzni akarás – vagyis mindaz, amitől ez a szakág ma (még) tisztának nevezhető. Ugyanakkor persze mindegyikük külön személyiség, és vannak közöttük egyéniségek is, a szó legjobb értelmében. És persze vannak, mert szükség van rájuk, szürkébbnek látszó „untermannok”, vagy persze inkább „unterfrauk” is.

A most lezárult egy évet nálam megelőzte több mint hatvan olyan év, amelyet a fiú és férfi labdarúgást figyelve töltöttem el. Biztosan emiatt volt a mércém túlságosan magas. Azt a színvonalat legfeljebb csak megközelíteni képesek – nemcsak itt, de mindenütt a világon – egyes női focisták, feltéve, hogy sok-sok évet eltöltöttek fiúk ellen és/vagy fiúkkal együtt játszva, és akaratlanul is átvettek tőlük fontos fizikai, lelki és szellemi faktorokat. Ugyanakkor meg kell osztanom Agárdi László úr (nőifoci-exmenedzser és színész) véleményét is: "Ha egy női labdarúgó nem hogy bemutat egy testcselt, de csak a döntésig eljut, hogy megpróbálja, tanácsos azonnal elvinni kromoszóma-vizsgálatra!"

Megismertem persze a játékot körülvevő közeg szereplői közül is sokakat: újságírókat, edzőket, játékvezetőket, adminisztrátorokat, játékos-megfigyelőket, futball-bürokratákat, focianyukákat és -apukákat, a híres magyar „egyszemélyes klubmodell” képviselőit, stb. Minden sportágnak megvan a hasonló környezete, ez elkerülhetetlen. Erről visszafogottan is csak annyit tudok mondani, hogy közülük egyesek a szakág imént említett tisztaságának minden elismerést megérdemlő őrzői, míg mások, sajnos, az aláásói.

Tanulságok… ? Vannak olyanok, amelyek arra valók, hogy már most megosszam őket az olvasókkal. De vannak olyanok is, amelyeket egyelőre csak a magam számára rögzítek, mert a jó szándékú laikus néző és blog-írogató szerepkörét letéve innentől kézzel fogható javakat kitermelő aktorrá kívánok válni. Hogy ez mit jelent, az legyen tőlem majd egy karácsonyi ajándék. A magyar női labdarúgó mezőnyben már két Szasza is van, aki erről sejt valamit: kérdezősködjenek tőlük.

Utóirat: Tegnap, az MTK-Femina mérkőzést követően a hazai csapatba a szezon elején átigazolt két ex-fradista labdarúgó hölgy hozzátartozói személyesen megkerestek és számon kérték tőlem, hogy negatív módon említettem meg a leányaik szereplését az UEFA U19 Európa-bajnokság egyik selejtező mérkőzésén. A leányok egyike kétségkívül labdarúgó zseni (vagy zsani), és labdarúgással foglalkozik a másikuk is. Az úr és az idősebb hölgy stílusa és szóhasználata kulturált és visszafogott volt, a fiatalabb hölgyé viszont, aki csak a saját szűnni nem akaró mondandójával törődött, még a civilizáltság mértékét sem ütötte meg. Búcsúzásképpen a nyílt fenyegetésig is képes volt elmenni – bár erre a szakaszra a beszélgetésünknek már nem volt tanúja, vagyis letagadhatja, ha úgy dönt. Mindez történt a bajnokság negyedik fordulója után, vagyis legalább a téli átigazolási időszakig hátra levő további mérkőzések során jelen lesz ez a fajta „kultúra” az MTK mérkőzésein. Ha eltűrik, az ő dolguk. Én nem kérek belőle a továbbiakban.